Jó reggelt kívánok!

(Éljenek a szerzők)

Tóth Zoltán, miután még a tavaszi hidegek idején egy útra engedő, szép üzenettel búcsúzott el fiatalon elköltözött barátjától, tucatnyi dalával, immáron egy újonnan alakult zenekar frontembereként áll a nyilvánosság elé. Bódi László Cipő halála egy igen termékeny művész elhallgatását jelentette, ugyanakkor a dalszerző–frontember távoztával elsősorban nem az igen gazdag hagyatékot értékelő, szerzeményeit értőn méltató megnyilatkozások kerültek nyilvánosságra, sőt még csak nem is az egyébként akceptálható gyász zavarodottsága határozta meg a vele kapcsolatos nyilatkozatok alaphangját. Fals hangú megszólalások és rosszul időzített (média-) események közepette a valaha volt zenekar szimpatizánsainak tábora markánsan két pártra szakadt: egy részük kiállt az új énekessel hamar színpadra lépő régi tagság mellett, mások azonban Tóth – bizonyára nem egykönnyen meghozott – döntését tartják mérvadónak, és a Republic nevet továbbvivő alakulatot nem ismerik el a 23 éves elődzenekar méltó folytatásának.

Mint ismeretes, az egykori csapat Tóthtal tartó közönségrésze olyan szempont alapján ítéli meg a további tagok (Boros Csaba, Nagy László Attila, Patai Tamás és a többiek) tevékenységét, ami az ellenoldal szerint voltaképpen nem is létezik. Évekkel ezelőtti nyilatkozatokról van szó, amik érvényesek ugyan, de – Borosék szerint – nem szó szerint véve. Ha bárki távozik, nincs tovább zenekar – így vélekedett annak idején Cipő mellett Boros is, Patai is, ám szavaik a mostani értelmezés szerint csak képletesen értendők: azt jelképezik csupán, hogy milyen erős, összekovácsolódott egységben működött a Republic évtizedeken át. A frontember szerepében Sipos F. Tamással felálló új együttes mellesleg nem is nagyon kér az ellenvéleményekből: alapvetően tévesnek tartja ugyanis a zenekar történetét befejezettnek tekintők álláspontját. Régi nyilatkozatok ide vagy oda.

A Húsvéti hó címet viselő nagylemez pontosan kifejezi Tóth véleményét a kialakult helyzetről és úgy általában az utóbbi idők történéseiről, a dalszövegekből sok egyéb mellett kiolvasható mindaz, ami a két szemben álló vélekedést kibékíthetetlen ellentétté teszi. Tóth ugyanis továbbra is régi eszményei (a sors kifürkészhető útjai, az igazságkeresés és a zenei harmónia) által vezetve halad előre, és világosan megmutatja, hogy az újat alkotásban látja a zenészélet értelmét. Már tavaszi dalával, az Akkor kéne lóra szállni című szerzeménnyel egyértelművé tette: magától értetődően hisz a Republic utáni életben, tudását, képességeit nem pusztán revival-zenészként kívánja kamatoztatni. Új lemezén úgy viszi tovább a Republic-soundot, mint ha nem is fordult volna nagyot a világ – ebből is látszik: elsősorban az ő keze munkáját dicséri a régi zenekar markáns, egyéni hangzásvilága. A dalok formája, stílusa persze most sem mutatkozik túlságosan korszerűnek, mint ahogy a Republic gitár alapú zenéjét is oktondiság lett volna holmi makacs divatkövetéssel, nyakló nélküli trendiséggel vádolni.

Tóth Zoltán albuma egységes, még úgy is, hogy a Republic-hoz képest új hangokkal is kísérletezik a szerző. A találó, ámde egy-két helyen kissé nehézkesen dekódolható szövegek világa továbbra is jellegzetes és egyedi (olykor mintha egy mesekönyvből kerülnének elő a szavak), a zene jól egybefogott, remekül hangszerelt. Egyszerű és könnyen befogadható anyag született – akik a Republic-ot netán épp egyszerűsége okán nem szerették, a Húsvéti hónak sem lesznek lelkes hallgatói. Akik azonban sejtik, vagy egyenesen tudják, hogy a Republic- illetve Tóth-féle beatzene egyszerűsége a lehető legtávolabb áll bármiféle leegyszerűsítő, banális fogalmazásmódtól, ami például a primitív egynyári szösszeneteket vagy a nyakra-főre szaporodó mulatós-határvidéki tucattermékeket jellemzi, nos, ők minden Tóth-szerzeményben találhatnak épkézláb mondani- illetve eldúdodni valót. És noha a Róka jár az udvaron, az Ég veled most vagy az Egyetlen valóság magaslatáig egyik mostani dal sem emelkedik, nem dönt rosszul, aki végighallgatja a bő háromnegyed órányi hanganyagot. Felidéződnek Cipő szavai – mértékkel, ízlésesen –, visszaköszön a slágeresen fülbemászó Republic-nóták hangulata (legkivált az erősebb borokhoz ajánlott Éjféli tűzben), és – záróakkordként – maga a néhai dalszerző is küld egy „Csók mindenkinek!”-et a hallgatóknak. Ekkor, a lemez végén érezni igazán Tóth őszinte helyzetértékelését. Mintha azt mondaná: „Hallhattátok, én nem vagyok énekes. Cipő profi, kifejező éneklésével ez az album egészen más lenne…”

A Húsvéti hó az első életjel a Republic utáni létből, és nem pusztán úttörő mivolta miatt érdemes figyelmet fordítani rá. Ars poeticaként is fölfogható Tóth Zoltán megszólalása, hiszen amíg a másik oldal koncertezéssel, méltónak mondott emlékezéssel, de jórészt cselekedetei legitimitásának bizonygatásával használja el energiáit (eddig egy új dalt mutattak be, az is saját álláspontjukat visszhangozza), Tóth hitet tesz a dalszerzés mint legfőképp hiteles zenészi tevékenység mellett, és ezzel nem könnyű vitatkozni. Hiszen – ilyenformán – nem csupán egy énekes hangjavesztését, sokkalta inkább egy dalköltő tragikus elhallgatását fájlalja zenészbarátja eltávoztában.